Magyar Állami Jelképek

Címertani áttekintés

Az embereknek ősidők óta törekvésük, hogy a (vérségi, etnikai, vallási, szervezeti, politikai stb.) csoportokhoz való tartozásukat, ugyanakkor másoktól való elkülönülésüket is valamilyen módon (testfestéssel, hajékítéssel, mítoszokban, eredetmondákban, totemekkel, tamgákkal, hasonló öltözékkel, tulajdonbélyegekkel, mesterjegyekkel stb.) kinyilvánítsák.

(Ezek motívumai később átkerülhettek a címerekre is, ezért a címer kialakulásának kora és eredete vitatott.)

A római birodalom felbomlása után a csapatok egyenruházata, szabvány szerinti felszereltsége megszűnt, a feudális államok kialakulása idején relatíve kis létszámú seregek (amelyeknek tagjai akár ismerhették is egymást) csaptak össze, vagy külsőre is jól megkülönböztethető ellenfelekkel (nomádok, arabok, vikingek) küzdöttek. A megkülönböztető jelek tehát nyilvánvalóan adottak voltak.

Új helyzet állt elő a keresztesháborúk idején, amikor a keresztény világ minden szögletéből nagy létszámú hadak vonultak fel: együvé tartozásukat köpenyeikre felvarrt, pajzsaikra felfestett kereszttel, különállásukat pedig más-más színnel vagy a kereszt mellé festett kiegészítő motívumok hozzáadásával fejezték ki.

Ebből a gyakorlatból fejlődött ki rövid fél évszázad alatt, a lovagi intézmény kialakulásával, a nehéz fegyverzet (főleg az arcot is takaró sisakok) elterjedésével egy időben az azonosítást szolgáló címer használata. Első előfordulásai a 12. század közepétől adatolhatók. Hamarosan írásba foglalták a címerjogot (13. század), a címerszerkesztés alapelveit, és kezdik vezetni a címerkönyveket is (14. század).

A címerek korai elnevezései (középkori lat.: arma, ol.: arma, fr.: armes, ang.: arms, ném.: Wappen stb.) is eredetük hadi jellegére utalnak. A magyar címer szó egykorú fogalom-kiterjesztéssel jött létre a franciából átvett cimierből, ami eredetileg csak sisakdíszt jelentett. (1326-ban, első előfordulásakor I. Károly király még ebben az értelemben használja.)

A címer tehát bizonyos szabályok szerint, meghatározott borításokból, illetve mértani jellegű vagy stilizált figurális alakokból megszerkesztett, pajzsba foglalt, állandó, színes jelkép, amelyet régi szokásjog vagy fejedelmi adomány alapján (közösségek a jogfolytonosság igényével), megkülönböztető és ismertető jegy gyanánt viseltek az erre jogosult magánszemélyek vagy testületek (természetes és jogi személyek).

A címer alapeleme tehát a pajzs, amely lehet hosszúkás (ún. normann), háromszögű vagy négyszögű, kerek- és csücskös talpú, tárcsa-, lófej vagy ruta alakú, halfarkú, ovális, kerek stb. Állhat egyenesen, jobbra vagy balra dőlve is (a lefordított pajzs a család kihaltát jelzi), lehet egyszerű vagy összetett.

Az összekapcsolás történhet egymás mellé, fölé helyezésével, egymás felé döntésével, sőt, új osztott (vágott, hasított, négyelt stb.) pajzsmezőbe foglalásával is. Ha a címer több egymásra helyezett pajzsból áll, alulról felfelé haladva alap-, öreg (v. nagy)-, boglár- és szívpajzs nevekkel különböztetjük meg ezeket.

A pajzs szemlélésekor a heraldika felcseréli a jobb és a bal oldalt (úgy kell tekinteni a pajzsot, mintha azt védelmül magunk elé tartanánk!). A pajzsfelületet függőleges hasításokkal, vízszintes vágásokkal és haránt irányú szelésekkel oszthatják fel. Az egy vágással és hasítással osztott pajzs négyelt, több (azonos számú) hasítással és vágással sakkozott, illetve több harántszeléssel rutázott. Páros hasítás cölöpöt, páros vágás pólyát, páros szelés harántpólyát jelöl ki.

A pajzsfelületet elméletileg két függőleges és két vízszintes vonallal kilenc mezőre tagolják: a felső vízszintes három a pajzsfő, a középső a pajzsderék, az alsó a pajzstalp; függőlegesen pedig a jobb oldali három a pajzs eleje, a középső a cölöp helye, a bal oldali pedig a pajzs hátulja.

Ha a pajzsfelület osztatlan, egyszínű, tarpajzs a neve. A pajzs ábráit borításokkal alakítják ki. Ezek lehetnek mázak, melyek színekből (vörös, kék, zöld, fekete, bíbor) és fémekből (arany, ezüst) állnak, prémek (hermelin, evet vagy mál, ellenhermelin és fordított evet), illetve hím (damaszkozás). Színre szín, fémre fém nem kerülhet. Naturális ábráknál természetes szín (pl. barna medve) is előfordulhat.

A pajzs ábráit két csoportba soroljuk: 1). mesteralakok: különféle mértani alakzatok kombinációiból (vízszintes, függőleges, hullámos, lépcsős, haránt, kereszt, homorú, domború, fogas stb.) jelenítenek meg egy adott variációt; 2). címerképek: a térbeli kiterjedést mellőző, stilizált rajzok, amelyek ábrázolhatnak természetes tárgyakat és jelenségeket (Nap, ásvány, víz, tűz stb.), élőlényeket (ember, állat, növény, termés), képzeletbeli lényeket (griff, unicornis, főnix stb.), mesterséges alkotásokat (épületek, hajók), eszközöket (fegyverek, szerszámok), olykor betű- vagy névbeírásokat, illetve ezek részeit vagy kombinációit. A mesteralakoknak rendszerint el kell érniük a pajzs szegélyét (kivétel a keresztek egy csoportja), a címerképnek pedig nem szokás azt érintenie. Ha a címeralak felénél több látszik, növekvő, ha kevesebb, eltűnő a jelzője.

A címer borításainak jelölésére a (fekete-fehér ábrázolásokhoz) sávokból, pontokból és alakzatokból álló grafikai rendszert dolgoztak ki. Egy pajzsban lévő azonos alak azonos mázú, osztott címerben az osztott alakok mázainak váltakozniuk kell. Az állatalak lehet fegyverzett (csőre, nyelve, karma, körme vörös vagy arany).

A címer pajzshoz hasonlóan fontos másik alkotó eleme a sisak. Két csoportját különböztetjük meg: 1). csatasisakok (csupor-, csöbör-, csőrsisak stb.) amelyek zártak; 2). tornasisakok (pántos és rostélysisakok), amelyek nyíltak. Lehetnek nyakékkel (monile) díszítettek. A sisak színe általában acél, azaz kékes vagy ezüst, ha arany, azt az adománylevél külön jelzi. A sisakra oromdíszt helyeztek, amely lehetett szarv, szárny, félszárny, toll, tollbokréta, gally, virág stb., de legtöbbször a címerkép vezérmotívumát ismételte meg. A sisakdísznek a sisakhoz erősítését tekerccsel vagy (nem rangjelző!) sisakkoronával takarták. A fejedelmek sisakját rangkorona ékesítette. Később ez más méltóságok (grófok, bárók, hercegek) esetében is általánossá vált, a főpapok lebegő pap-kalapot helyeztek pajzsuk fölé meghatározott színű és számú lecsüngő bojttal, a pápák pedig tiarát. A városok címerhasználatában pedig megjelentek az ún. falkoronák, később más címerfödelek (fejfedők: csákó, süveg stb.) is előfordulnak. Egy pajzsra általában egy sisak kerül, több sisak esetén, ha páros számúak, egymás felé fordulnak, ha páratlanok, a középső mindig szembenéz.

Általánosan elfogadott szabály, hogy a sisakot, rangkoronát, mitrát a pajzs felső szélére, dőlt pajzsnál (vele egyfelé fordítva) a magasabban álló csúcsára kell helyezni, de a rangjelző papi kalap mindig lebeg felette. A sisak arcrésze rendszerint a címerábra irányát követi. Mindig a korona kerül a sisakra, és soha sem fordítva. Amennyiben rangemelő címerbővítés során több címert vonnak össze egy pajzsra, az eredeti címerek sisakjai kerülhetnek az új pajzsra helyezett rangkorona fölé. Ha a sisakdíszt tekercs rögzíti, mázai a foszlányok mázaiból állnak össze.

Ugyancsak szerves részük a címernek a foszlányok (másképpen sisaktakaró vagy orrjegy), amely bizonyos feltevések szerint a keresztesek sivatagi kendőjéből, mások szerint a tornajátékoknál használt ismertető textíliából (fátyol) fejlődött ki. Szélei kezdetben simák vagy bevagdaltak, később szaggatottakká (cafrangosakká) majd növényi ornamentikára emlékeztetőkké váltak. A foszlány színe rendszerint kétféle, megegyezik a pajzs alapszínével, fonáka pedig fém (ezüst, arany) vagy prém (hermelin), olykor előfordulhat rajta a címerkép egy-egy motívuma (pl. csillag) is.

A címer alatt (rendszerint szalagra írva) megjeleníthetik a címert birtokló csatakiáltását (devise) vagy jelmondatát is. Ugyancsak megjelentek (a kései heraldika korában) külső díszítő elemek: pajzstartó figurák (személyek, állatok), címerpalást, címersátor, a címer mögé vagy mellé helyezett zászlók, fegyverek és más járulékosan kapcsolódó szimbólumok.

Címernyilvántartás

A címer a középkorban az uralkodók, a főrendek, a nemesek és a szabad királyi városok, bizonyos intézmények és hivatalok privilégiuma volt, de már ekkor megjelentek címermotívumok /ha nem is a pajzsba foglalva/ a mezővárosok, sőt a rangosabb falvak pecsétjein is.

A török kiűzését követően sok hazai település szerzett vagy kapott pecsétet, amelyek gyakran sematikusak /pl. templomos hely esetén templomot, mezőgazdasági jelleg esetén ekevasat, csoroszlyát stb. ábrázoltak/, ám nem ritkán ezekből fejlődött ki egy-egy település címere. Más települések gazdasági erőben, rangban emelkedve önálló címeradományban részesültek. A címer tehát fokozatosan elvesztette lovagi, nemesi jellegét, s a gazdasági erő, a társadalmi rang kifejezőjévé vált. (Meg kell persze jegyezni Werbőczyre hivatkozva, hogy Magyarországon a címer nem volt feltétele a nemességnek, ugyanakkor a címer senkit sem tett nemessé.)

Kifejezetten polgári igény hívta életre azt a közösséget /Tagányi K. - Altenburger G. - Rumbold B./, amely a múlt század hetvenes éveiben összegyűjtötte az ország településeinek címereit, pecsétjeit, s füzetsorozatban 1880-tól a köz rendelkezésére bocsátotta. Számos családi címertár munkálatai is beindultak /talán a legnagyobb Andrássy Gyula gróf vezetésével/, de ezek a közbejött politikai változások miatt nem fejeződtek be. Trianoni tragédiánk ismét a múlt felé fordította a figyelmet, de a címerhasználat terén egyre inkább a nemzeti egységet sugalló államcímer vált dominánssá (az állami hivatalok és szervezetek, az iskolák és intézmények gyarapodásával szinte kizárólagossá).

A második világháborút követően a kiváltságos rangok és címek használatának betiltásával törvény tiltotta meg (1947. évi IV. sz. törvény) a címerhasználatot is, az ötvenes évek elejétől pedig kifejezett politikai és szellemi harc indult meg a legkülönfélébb elmarasztaló jelzőkkel illetett címertan és a feudális jelképeknek kikiáltott címerek ellen. De azt a törekvést, hogy az emberek keressék és kinyilvánítsák önazonosságukat, elnyomni nem tudták. Így születtek meg aztán az ún. "szoc.reál" címerek, amelyeket vagy a régiek "modernizálásával", vagy teljesen új jelképekkel (kohó, vörös csillag, fogaskerék, elektromos távvezeték stb.) hoztak létre. E címerek, melyeket gyakran a heraldika szabályainak felrúgásával alkottak meg, sokkal inkább a gúny céltábláivá, semmint az identitástudat kifejezőjévé váltak.

Az ország függetlenné válásával, a demokrácia kiszélesedésével, az állami centralizáció lebontásával országszerte jelentkezett ismét az egyénítő szimbólumok, emblémák iránti igény, olyan jelképek iránt, amelyek azonosítanak, de ezáltal a nemzet egészébe való önálló betagolódást is elősegítik. Az új körülmények közepette a jelképek megválasztásának joga az önkormányzatokra szállt [1990. évi LXV. sz. törvény 1§. (6) 2], ugyanakkor a törvényhozás meg is tiltotta a nemzeti jelképek korlátlan használatát, s így közvetve elősegítőjévé vált az egyébként is reneszánszát élő címeralkotásnak.

Példaként ott áll településeink vezetői előtt Nyugat-Európa gyakorlata, ahol egy-egy címer márkát, minőséget is jelent, mert folyamatos a használata évszázadok óta: eligazítja a kereskedőt, a turistát, a vállalkozót vagy utazót. Ugyanakkor szülőföldjét megbecsülő, öntudatos lokálpatriótává teszi a lakosokat, akik joggal büszkék címereikben kifejezett múltjukra, s lelkesen dolgoznak szűkebb pátriájuk felvirágoztatásán.

Szükséges azonban megjegyeznünk, hogy nem minden települési jelkép tesz eleget a heraldika szigorú szabályainak. E kiadványban is előfordul, hogy a helyi szimbólumokat - bár szabálytalanok - a megalkotó önkormányzat rendeletében "címernek" nevezi, és több-kevesebb hibával címerként írja le. Az ilyen - képi tartalmában persze kifejező és leírható - jelképeket azonban a címertől (arma) megkülönböztetve jelvényként (signum) kell értelmeznünk.

E jelképek azonban nem jelenthetnek elszigetelődést és befelé fordulást, hanem feladatuk éppen a nyilvánosság felé való kitárulkozás, amely már önmagában kívánalmat támaszt a nagy közösség, a nemzet más csoportjai jelképeinek megismerésére is. Ez egyrészt megóv a sematizmustól, másrészt segíti egymás jobb megértését és a kommunikáció rajzolt jelképi vonatkozásait kifejleszti. Napról napra növekszik a kapcsolatteremtés üteme (testvérvárosi, községi kapcsolatok, idegenforgalom, közös vállalkozások stb.), amely a másik fél szimbólumainak megismerését, használatát (sportrendezvények, kongresszusok, ünnepi rendezvények stb.) is feltételezi. Ismét jelentkezett tehát egy egészséges polgári elvárás (mint a múlt század végén) egy nemzeti címertár, illetve jelképtár létrehozására.

Ebben a honi jelképtárban való megjelenés nemcsak címet, hanem rangot is jelent, jelzi a betagolódás jellegét, a múlt ismeretének mélységét, a tágabb közösség és a nemzet egészéhez való viszonyt, a település polgárainak jogos öntudatát is. A jelképkészítés folyamatában pedig az egyes alkotók olyan visszajelzéseket kaphatnak címerük, jelvényük minőségéről /nem sematikus-e az ábrázolás, heraldikailag helyes-e a címer, történetiségében mennyire helytálló stb./, amely segíthet a tökéletes kivitelezésben. Úgy véljük, a jelképtár az idegenforgalomban akár segédkönyv is lehet, hiszen a jó címer felkelti a turisták figyelmét, s egy-egy tájegység változatos címerarzenálja programot is kínál gyűjtőnek és érdeklődőnek egyaránt. A jól megalkotott címerek a táj vonzerejét, s lakosainak kulturáltságát is sugalmazzák, növelik a bizalmat, felkeltik a kíváncsiságot.

Reményeink szerint a települések jelképei ezen gyűjteményének közreadása azoknak a településeknek az önkormányzatait is szimbólumaik kimunkálására ösztönzik, amelyek még nem éltek e törvény adta lehetőségeikkel, továbbá hogy megváltoztatja honpolgárainknak az egyéni, családi, intézményi stb. címerekhez, jelképekhez való viszonyát is. Ennek szerves következményeként serkenthetik és szorgalmazhatják ezen címerek, jelképek összegyűjtését, pontos regisztrációját, hozzáférhetőségét.

A jelképtár tehát sokirányú igényt elégít ki, hasznára lehet az egyéneknek, közösségeknek, de felhasználható az iskolákban földrajz, esztétikai, történeti oktatás keretében, a település szépítésében, a közösségek kapcsolatában, sportban és szórakozásban, a táj jellegének hangsúlyozásában és még számtalan más vonatkozásban is.

Magyarország címeréről

Magyarország címere álló, csücskös talpú, hasított katonai pajzs, melynek jobb oldala vörössel és ezüsttel hétszer vágott, bal oldali vörös mezejében zöld hármashalom, középső ormán nyitott, háromágú arany leveleskoronából ezüst kettőskereszt növekszik. A pajzs felső élén a magyar Szent Korona nyugszik. Díszes kivitelben jobbról tölgyág, balról olajfaág övezi. Korábbi változataiban (1945-ig) telamonként lebegő angyalok tartották.

E címer évszázadok során alakult ki, elemeit kezdetben külön pajzsokon ábrázolták. Krónikás felfogás szerint a vörössel és ezüsttel vágott pajzs az Árpád-dinasztiához tartozást, míg a halomra helyezett kettőskereszt a királyi hatalmat fejezte ki. Vegyesházi királyaink korában a vágásos pajzsmező a királyi ház címerével kombinálva jelenik meg, s csak I. Ulászló (1440-1444) uralmától kezdve válik általános gyakorlattá, hogy a vágásokat a kettőskereszttel egy pajzsra emelve ábrázolják. Mivel a Szent Koronát szigorúan őrizték - hiszen csak az a király számított törvényes uralkodónak, akit „Szent István koronájával" koronáztak -, csak ritkán adódott mód a megtekintésére. Nem véletlen tehát, hogy a pecsét- és éremvésnökök, címerfestők kezdetben nyitott koronát helyeztek címerpajzsunkra. Csak II. Rudolf (1576-1608) idejétől válik szokássá a zárt korona ábrázolása.

A Szent Korona eredendően két részből áll: az oromdíszekkel ellátott abroncsot, amelynek zománcképei félalakos arkangyalokat és szenteket jelenítenek meg, és föliratuk görög nyelvű, "corona graeca" névvel illeti a szaktudomány. A kilenc apostol egész alakos figurájával díszített és találkozási pontjában a világbíró Krisztust mutató, latin betűs szövegű pántokat pedig "corona latina"-ként említik. Összeszerelésének ideje valószínűleg a XI. század vége vagy a XII. század lehetett, de a hagyomány Szent István király személyéhez köti. (Az újabb ötvösművészeti kutatások szerint a korona grúz műhelyben készült a III. században, majd az avarokon keresztül került a frankokhoz, akik István megkoronázásával a hunok és az avarok utódainak tartott magyaroknak ajándékozták.)

A magyar címer története

A címer egyes elemei már a XII-XIII. században fellelhetők.

A vörössel és ezüsttel vágott pajzsmező Imre király (1196-1204) pecsétjén előfordul, a vágásokat ekkor lépegető oroszlánok díszítik. A vágások hetes száma 1220-ban, oroszlán nélkül pedig V. Istvánnál (1270-1272) szerepel először.

A kettőskereszt III. Béla (1172-1196) 1190 körül vert pénzein, illetve IV. Béla (1235-1270) pecsétjein jelentkezik. A hármashalom V. István pecsétjén található gótikus lóhereívként, csak a reneszánsztól válik kerek, majd a barokk kortól parabolikus formájú hegycsoporttá. A XIII. században (Kun Erzsébet anyakirályné pecsétjén) a kereszt tövében még virágok virulnak, e képből alakul ki később a középső orom leveles koronája.

A két pajzsmező eggyé szervezése a XIV. század végén kezdődik meg, de csak Habsburg Rudolf császár (1576-1608) idejében véglegesül. A XV. század elejétől elő-előfordul zárt korona a pajzsra helyezve, de ez is csak Rudolf korától állandósul.

A címer legfontosabb motívumai tehát a XIII. század végére már kialakultak, földrajzi jellegű interpretációik ehhez képest évszázadokat késtek. A jobb oldal ezüstvágásainak a fontosabb folyókat (Duna, Tisza, Dráva, Száva) szimbolizáló magyarázata XVI. század eleji, a hármashalomnak legmagasabb hegyeinkkel (Tátra, Fátra, Mátra) pedig XVIII. századi. Az így, helytelenül, beszélő címerré nyilvánított nemzeti jelképünk Trianon után, a kialakult helyzetből következően, bár indokolatlanul, számos félreértést eredményezett.